Zürichben éltem, amikor ezek a versek átsuhantak rajtam. Nem én kerestem őket – ők találtak meg engem. A tó partján sétáltam, a Cassiopeia sétányon. A víz csillámló tükrében egyszer csak felvillant egy fény, nem e világból való; az a fény, amelyre a lélek emlékszik, mielőtt a gondolat megszületne. Abban a pillanatban megállt az idő. Testem, lelkem megnyílt, és valami ősi mozdult meg bennem. Szavak érkeztek, nem hangként, hanem igazságként. Egymásba fonódva suttogták az utat, amely mindig is bennem volt. Hallottam az Odaát üzeneteit, és leírtam őket, mert nem volt választásom. A versek át akartak lépni a láthatatlanból a láthatóba, a csendből a betűk formájába.

Svájc hegyei megtanítottak hallgatni. Az erdők, a kövek, a hó és a szél emlékeztettek mindarra, amit az ember elfelejtett. Orvosi munkával töltött napjaim során a természet volt a mesterem. Ebben a csendben érkeztek a versek, rajtam keresztül születtek meg.

Ez az első kötet az olvasáson túl átlépésre is hív: a földi dimenziók fátylán túlra, a lélek kapujához, ahol az emlékezés újra elkezdődik. Aki belép, útmutatást kap – nem kívülről, hanem önmaga legmélyebb igazságából.

​

Elianthé
a látó orvos